Junkers F-13

Hugo Junkers (1859-1935) német gépészmérnök 1895-ben alapította meg első vállalkozását, mely gázmelegítő berendezések gyártására szakosodott. Junkers 1910-től foglalkozott repülőgép tervezéssel és építéssel. Korát messze megelőzve, zseniálisan felismerte, hogy a jövő repülőgépeinek anyaga a könnyűfém lesz.
A fából, vászonból és huzalokból épült szerkezetek korában nem volt könnyű mindezt bebizonyítania, de törekvése végül is sikerrel járt, és megalkotta a világ első, teljesen fémből készült utasszállító repülőgépét.
Junkers 1910-ben szabadalmaztatta találmányát, az acélcsövekkel merevített és hullámlemezzel borított, vastag szárnyat. Ezt követően készítette el 1914-ben a J-1 "Blechesel" (Pléhszamár) elnevezésű, teljesen fémből épített repülőgépét. Az első világháború kitörése után Junkers elsősorban a német hadsereg részére épített repülőgépeket. 1917-ben Anthony Fokkerrel közös repülőgépgyárat hoztak létre, de egy év múlva külön utakra léptek.
A Dessauban működő Junkers Flugzeugwerke főmérnöke, Otto Reuter 1918 őszén kezdett hozzá az F-13-as tervezéséhez és megépítéséhez. A gép eredeti típusjelzése J-13 volt (ez volt ugyanis a tizenharmadik Junkers gyártmány). A prototípus 1919. június 25-én végezte első repülését, s ezt követően számos rekordot állított fel, így például hat fővel a fedélzetén, 6750 méter magasra emelkedett.
Már a gyári berepülések idején kiderült, hogy a gép kiváló tulajdonságokkal rendelkezik, ezért az F-13-as nem csak műszaki, hanem üzleti szempontból is sikert jelentett a Junkers üzemnek. 1925-ben a világ légitársaságainak már csaknem egyharmada F-13-asokkal repült. A két világháború között a típus Amerikától a Távol-Keletig, a világ minden tájára eljutott, s több országban, így például a Szovjetunióban vagy Japánban is gyártották. 1932-ig 370 darab F-13-as készült el.
Üzleti megfontolásokból Hugo Junkers elhatározta, hogy amennyiben az F-13-ast választják, részvényvásárlással légitársaságok finanszírozásába is bekapcsolódik. Ilyen vállalat volt például a brazil Varig, a szovjet-német DERULUFT, vagy a magyar Aeroexpress is.
Az Aeroexpress 1923 és 1927 között, összesen hat darab, úszótalpas F-13-ast üzemeltetett, melyeket felül ezüst, alul fekete színűre festettek. A lajstromjelet mindkét szárnyon feltüntették. 1930 és 1937 között a Balatonon sétarepülésre használtak egy F-13-ast, melyet a rejtett magyar légierő hidroplán iskolája kiképzési célra megvásárolt.
A típus egyik példánya - mely napjainkban is látható Budapesten a Repülési és Űrhajózási Kiállításon - kalandos úton került Magyarországra. 1921 októberében IV. Károly és az őt támogató magyar katonatisztek, Zürichben belföldi sétarepülés ürügyén bérbe vették a svájci AD ASTRA AERO légitársaság F-13-as gépét. Felszállás után azonban Magyarország felé vették az irányt, és mintegy négyórás repülés után meg is érkeztek a Sopron közelében található Dénesfára.
A legitimista puccs végül elbukott, IV. Károlyt száműzték az országból, de a repülőgépet soha nem adták vissza. Először a Nemzeti Lovardában állították ki, majd a Közlekedési Múzeum tulajdonába került. A második világháború alatt megsérült gépet 1959-ben, majd az 1960-as évek végén restaurálták a Pestvidéki Gépgyárban, illetve a Malév ferihegyi műszaki bázisán.
Kijavították a hullámlemez borítást, elvégezték a külső-belső korrózióvédelmet, pótolták a hiányzó ablakokat és műszereket, az utastér kárpitját és a kerekek gumiabroncsait. Visszakerült a gépbe az időközben kiszerelt BMW motor is. Végül, a korabeli fotók alapján újra festették az F-13-ast, melyen érdekes módon két lajstromjel is látható. Egy hangártűzben történt sérülés után ugyanis az eredetileg CH-59-es lajstromjelű törzsre a CH-66-os szárnyát szerelték át, s ez a példány került Magyarországra.
Az F-13-as alsószárnyas, fémépítésű, egymotoros utasszállító repülőgép. Futóműve hárompontos, farokkerekes, nem behúzható volt. A gépet három fő változatban, minimális méreteltéréssel gyártották. Az F-13L kerekekkel, az F-13W úszótalpakkal, az F-13S pedig szántalpakkal épült. A szárazföldi futóművet egyébként gyorsan ki lehetett cserélni úszótalpakkal. Utóbbiakat ugyancsak hullámlemezből, többcellás kivitelben gyártották, és közülük már egy is elegendő volt ahhoz, hogy megóvja a gépet az elsüllyedéstől. A vízi használatú gépeknél az oldalkormányra alul egy kiegészítő felületet is felszereltek, mely fel- és leszálláskor javította az iránystabilitást.
Az acélcső vázból készült törzset hullámosított dural (ötvözött alumínium) lemezekkel borították. Ugyanígy a szárnyakat is, de ezek szilárdságát kilenc darab könnyűfém cső-hossztartó biztosította, melyeket hollandi anyákkal csavaroztak a szárnyközéphez.
Az F-13-as egyik műszaki érdekessége volt, hogy a törzs hátsó részébe egy 70 literes ballaszt tartályt építettek be. Hosszabb útvonalakon a pilóta az ide átszivattyúzott benzinnel trimmelte ki a gépet. A két fő üzemanyagtartályt a szárnyközépben helyezték el. A benzint egy szivattyúval juttatták el a motor feletti ejtőtartályba, melynek szintjét egy kis üveglapon át, a pilótafülkéből folyamatosan ellenőrizhettek. Ha a szivattyú meghibásodott, a pilóta egy kézipumpával töltötte fel az ejtőtartályt.
A kétszemélyes, szélvédővel ellátott, nyitott pilótafülkében mindössze egy iránytű, egy sebességmérő, egy magasságmérő és egy-két motorellenőrző műszer kapott helyet. A gázkarokat és a kéziszivattyú karját középen helyezték el. A kormánylapok mozgatása rudazat és huzalok segítségével, a kormánybottal, illetve az arra szerelt kormánykerékkel történt. A kettős kormányszerkezet lehetővé tette, hogy a gépet két pilóta vezesse, ami jelentősen megkönnyítette a pilóták kiképzését. A motor hűtőzsaluját egy külön karral tudták szabályozni.
Az utastérben négy párnázott ülést helyeztek el, a be- és kiszállás két nyitható oldalajtón át történt. A mellső falba épített tolóablak, repülés közben lehetőséget teremtett a pilótával való kapcsolattartásra. Az utastérbe póttartályt, valamint egy asztallapot is be lehetett szerelni. Ilyenkor az asztal alatti holtteret postarekeszként hasznosították. A megrendelő kérésére a Junkers gyár kabinfűtő berendezéssel, világítással, illetve az éjszakai üzemeltetéshez szükséges külső lámpával is felszerelte a gépet.
Az utastértől elkülönítve alakították ki a csomagteret, melynek állandó tartozéka volt egy fedélzeti zsák. Ez tartalmazta az összes, a napi üzemeltetéshez szükséges alkatrészt és szerszámkészletet. A gépet a megrendelők igényei szerint, többféle motorral építették, a légcsavart pedig fából és fémből egyaránt gyártották.

Az Aeroexpress F-13-as flottája

Műszaki adatok